Van egy mondat, amit sokszor hallunk: „A gyerekek rugalmasak, majd túljutnak rajta.”
De mi van, ha nem csak túljutni kellene dolgokon, hanem átdolgozni, megérteni, elfogadni, és megtanulni, hogyan bánunk velük – önmagunkkal, egymással, az érzéseinkkel?
A LelkeMesék pontosan itt született. Ott, ahol a szavak mögött ott lapul a kimondhatatlan: az a furcsa érzés a gyomorban, amikor a barát mégsem játszik velünk. Az a csípős könny, amikor anya ideges, és az a csend, amikor nem tudjuk, mi van velünk, csak valami nem jó.
Az érzelmi intelligencia nem újkeletű találmány. Daniel Goleman óta tudjuk, hogy ez a fajta intelligencia legalább annyira fontos, mint az IQ. De mi is ez valójában?
Az érzelmi intelligencia képesség arra, hogy felismerjük, megnevezzük, kezeljük az érzéseinket – és másokét is.
Ez az alapja az empátiának, a konfliktuskezelésnek, az együttműködésnek, sőt: az önbizalomnak is.
Akkor tud nemet mondani.
Akkor képes bocsánatot kérni.
Akkor nem kell kiabálnia, ha fáj valami.
Akkor nem marad egyedül a belső kavalkáddal.
És ami talán a legfontosabb:
akkor megtanul hinni abban, hogy ő szerethető úgy, ahogy van.
És hogy mikor érdemes elkezdeni fejleszteni? Már akkor, amikor a gyerek még nem tudja kimondani azt a szót, hogy „szomorú”, csak odabújik.
A LelkeMesék nem akar megmondani semmit. Nem tanít direkt módon, nem ítélkezik, nem okoskodik.
Csak mesél. Egy kisfiúról, Marciról, aki néha fél, néha dühös, néha boldog, máskor szomorú.
Pont mint bármelyik gyerek.
A mesék mögött ott van az a szándék, hogy segítsen:
felismerni az érzést,
nevet adni neki,
megtalálni a módját, hogyan lehet vele lenni.
Van, hogy egy színes kártya, egy kérdés, egy varázsszó – vagy egy ölelés – segít a megértésben.
Van, hogy csak annyi történik, hogy együtt sírunk vagy nevetünk Marcival. És ez bőven elég.
Nincs recept. Nincs tökéletes szülő. Nincs hibátlan pedagógus.
De van egy ajándék, amit adhatunk:
az odafordulás. A jelenlét. Az a belső döntés, hogy nem csak a viselkedést nézzük, hanem azt is, mi van mögötte.
Ha a gyerek sír – nem rossz.
Ha hisztizik – nem neveletlen.
Ha visszahúzódik – nem zárkózott.
Lehet, hogy csak nem tudja még: ez most szomorúság, düh, csalódottság, félelem vagy egyszerűen csak túl sok.
A LelkeMesék segítenek ezt kimondani – és közben nekünk is tükröt tartanak.
Mert, valljuk be: mi felnőttek sem mindig tudjuk, hogy mi van velünk valójában.
Volt, aki azt mondta: „A gyerekem végre el merte mondani, hogy szorong az iskolában.”
Más így fogalmazott: „A mese után előkerült egy régi emlék, és hosszan beszélgettünk róla.”
Egy kisfiú meg ezt mondta:
„Most már tudom, hogy a szívem tud beszélni. És az jó.”
És talán ez a legfontosabb.
Ha egyszer elindul a szív útján a megértés, akkor ott már nincs visszaút – csak előre.
Ez a LelkeMesék világa. Nem tökéletes, nem steril, nem mindig csillámporos.
De valódi. Emberi. Gyógyító.
És ha csak egy mese után közelebb kerül egymáshoz gyerek és szülő, tanító és tanítvány, vagy egy kisgyerek saját magához,
akkor már tettünk valamit.
Valami fontosat.
