A téli szünet utáni visszatérés sok pedagógusban és gyerekben is hasonló érzéseket hoz felszínre: fáradtságot, szétesettséget, türelmetlenséget, bizonytalanságot. Ilyenkor gyakran jelenik meg bennünk a kérdés, akár kimondva, akár csak belül: „Miért nem megy úgy, mint decemberben?” vagy „Miért ilyen nehéz most minden apróság is?”. A válasz azonban nem a motiváció hiányában, nem a fegyelmezetlenségben és nem is a szakmai alkalmatlanságban keresendő. Sokkal inkább az idegrendszer működésében.
A téli szünet idején ugyanis – akár tudatosan, akár nem – mind a felnőttek, mind a gyerekek idegrendszere lassabb, szabadabb üzemmódra vált. Kevesebb a külső elvárás, lazább a napirend, több a választási lehetőség, más az alvásritmus, kevesebb a folyamatos inger. Ez az állapot az idegrendszer számára nem „elkényeztetés”, hanem regeneráció. Ilyenkor a szervezet inkább a megnyugvásért, feltöltődésért felelős idegrendszeri állapotban működik.
Amikor január elején hirtelen visszakerülünk az iskolai keretek közé, az idegrendszernek nagyon rövid idő alatt kell alkalmazkodnia egy teljesen más működéshez. Újra pontos időrend, szabályok, elvárások, zaj, teljesítmény, figyelem és gyors reagálás jelenik meg. Ez az átmenet biológiai szempontból stresszválaszt indít el. Nem feltétlenül látványosat, nem feltétlenül drámait, de érezhetőt. Megemelkedik a belső készenléti állapot, a test és az agy „figyel”, hogy minden rendben van-e. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a gyerekek hamarabb kibillennek, nehezebben koncentrálnak, gyorsabban elfáradnak, és az is, hogy a pedagógus türelme rövidebbnek érződik, mint máskor.
Ebben az állapotban az idegrendszernek nem elsősorban új információkra, hanem biztonságra van szüksége. Arra az üzenetre, hogy „rendben vagy”, „érzem, hol tartasz”, „nem kell azonnal ugyanott folytatni”. Ez az oka annak, hogy január elején sokkal többet segít a kapcsolódás, mint a hajtás, és sokkal hatékonyabb a megérkezés támogatása, mint a teljesítmény sürgetése.
Ebben a folyamatban különösen nagy szerepe van annak, hogy a gyerekek megtanulják felismerni és megnevezni, mi zajlik bennük. Az érzelmek tudatosítása ugyanis nemcsak lelki, hanem idegrendszeri szinten is szabályozó hatású. Amikor egy gyerek képes megfogalmazni, hogy „fáradt vagyok”, „ideges vagyok”, „összezavarodtam”, az agy stresszközpontja máris csökkenti az aktivitását, mert a helyzet értelmezhetővé válik. Nem káosz többé, hanem egy megnevezhető állapot.
Ezért különösen hasznosak azok az egyszerű, játékos eszközök, amelyek nem vallatják a gyereket, nem elemzik túl az érzéseit, hanem teret adnak a megfigyelésnek. Egy érzelmi bejelentkezés nem terápiás eszköz, nem problémafeltárás, hanem egy idegrendszeri „belépőpont”. Azt üzeni: itt most megállhatunk egy pillanatra, megnézhetjük, hol vagyunk, mielőtt továbbindulunk.
Amikor egy gyerek jelölheti, hogy éppen boldognak, nyugodtnak, idegesnek vagy túlterheltnek érzi magát, amikor megmutathatja, hol érzi ezt a testében, és azt is, hogy kicsi, közepes vagy nagy ez az érzés, akkor nemcsak az érzelmi tudatossága fejlődik, hanem a test–lélek kapcsolat érzékelése is. Ez a fajta önreflexió segíti az idegrendszert abban, hogy visszataláljon egy tanulásra alkalmas állapotba.
Különösen fontos az is, hogy a gyerekek eszközöket kapjanak arra, mit tehetnek akkor, ha egy érzés túl erőssé válik. Nem azért, hogy elnyomják, hanem azért, hogy meg tudják tartani. Egy mély levegővétel, egy kis mozgás, egy megnyugtató gondolat vagy egy biztonságos felnőtt megszólítása mind olyan jelzések az idegrendszer számára, amelyek segítenek visszanyerni az egyensúlyt.
Ezek nem „trükkök”, hanem alapvető önszabályozó lehetőségek, amelyeket minél korábban megtanul egy gyerek, annál nagyobb kincset kap.
Pedagógusként ezek az eszközök nem plusz terhet jelentenek, hanem éppen ellenkezőleg: tehermentesítenek. Egy jól megválasztott érzelmi bejelentkezés gyakran többet segít az óra minőségén, mint bármilyen fegyelmező eszköz. Nem elvesz az időből, hanem időt ad vissza, mert csökkenti a feszültséget, a konfliktusokat és a szétesettséget.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mindez nem csak a gyerekekről szól. A pedagógus idegrendszere ugyanúgy átállásban van januárban. Ugyanúgy szüksége van lassításra, megértésre és belső engedélyre. Amikor egy tanár megengedi magának, hogy ne azonnal legyen „régi önmaga”, amikor elfogadja, hogy az első napok nem a csúcsteljesítményről szólnak, hanem a visszahangolódásról, akkor ezt az engedélyt a gyerekek is megérzik.
A tanulás ugyanis nem ott kezdődik, ahol a tananyag, hanem ott, ahol az idegrendszer biztonságban érzi magát. Januárban pedig talán az egyik legfontosabb pedagógiai feladat éppen az, hogy ezt a biztonságot újra felépítsük. Apró gesztusokkal, egyszerű játékos eszközökkel, és azzal a szemlélettel, hogy az átmenet nem hiba, hanem természetes folyamat.
Ha ezt sikerül szem előtt tartani, akkor a január nem küzdelem lesz, hanem finom visszatérés. És ebből a visszatérésből hosszú távon nemcsak nyugodtabb órák, hanem kiegyensúlyozottabb gyerekek és pedagógusok születnek.
Fogadd szeretettel a következő pdf fájt, melyet bármikor be tudsz vetni az órákon!
