Az iskolaérettség alapjai 3. rész – Megoldások

Az okok boncolgatása és a megoldási lehetőségek keresése előtt visszatérnék az iskolaérettség kifejezésre. A pályán és a korosztállyal töltött eddigi 13 év alatt abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egyszerre láttam bele a diagnosztikába és a fejlesztésbe, terápiába.

Kezdőként mindenek felett hittem a diagnosztikában, s most is hiszem, hogy a helyes diagnózis az első lépés a fejlődés, fejlesztés útján. Ám egyre kevésbé hiszem azt, hogy megfelelő módon vizsgáljuk a gyerekeket. Több okból sem. Egy vizsgáló személy egy alkalommal, nagyjából kétszer 45 percig lát egy gyermeket. Ez egy általános iskolaérettségi vizsgálat. Súlyosabb diagnosztikai esetben ez jóval hosszabb lehet, de sajnos legtöbbször akkor is egy napon belül zajlik le.

A kis 5,5 – 6  éves gyermeknek egy adott, mások által kijelölt 90 percben kell produkálnia. Egy idegen épületben, egy idegen néni vagy bácsi előtt, és ha nem is tudja pontosan, miért van ott, akkor is érzi, hogy most ennek súlya van. Ki tudja, hogy éppen előtte éjjel mennyit tudott pihenni ez a gyermek. Hogy a nagymama nem épp akkor került-e kórházba, vagy aznap reggel elszakadt a kedvenc nadrágja és másikban kellett jönnie. Hogy nem aludtak-e el véletlenül és kapkodva az autóban reggelizett csak néhány falatot és így tovább. Ezt nem tudja a vizsgáló személy. Kap a gyermekről egy óvodapedagógiai jellemzést, amiből tud idézni a szakvéleményében, de nem írhat mást, mint az aktuális teljesítményt.

Ha a gyermek a mesehallgatás közben gondolatban épp a nagymamánál járt, vagy nyitott szemmel pihente ki a nehéz éjszakáját, esetleg épp korgott a gyomra, akkor lehet, hogy 10-ből csak 5 kérdésre válaszolt, míg 2 nappal előbb vagy később az óvó néni kérdései közül mind a 10-et tudta volna.  A vizsgáló személy szerint a gyermek 50%-ban érti a hallott szöveget, míg valójában egy mindennapi helyzetben bizony 100%-ban. De ez a milliónyi helyzetből, ami adódhat egy-egy vizsgálat során, csupán egy. A szakmában létezik a folyamatdiagnosztika kifejezés, de a való életben erre nem látok példát.

Több diagnosztikus eszközt kellene az óvónők kezébe adnunk, akik ezeket szépen sorban, alkalmas időben felvennék a gyerekekkel és ezeknek tükrében döntenének arról a szülővel közösen, mi lenne a legjobb a gyermeknek. Vitás esetekben, súlyosabb diagnózis esetén a pedagógiai szakszolgálatok továbbra is rendelkezésre állnának. Persze ez az utópisztikus kép újabb kérdéseket és problémákat vet fel, többek között, hogy nincs elég megfelelően képzett óvodapedagógus, illetve aki őszinte szívvel dolgozik és teszi a dolgát minden nap, annak is egyre több és több adminisztrációs teher nyomja a vállát, egyre több gyermeket zsúfolnak be a csoportszobákba. Pedig azt gondolom, sokkal reálisabb képet tudnának adni a gyerekekről azok a szakemberek, akik napi akár 8-10 órát is eltöltenek velük, mint egyetlen vizsgálat.

Az óvónők sok területen megismerik a gyerekeket az óvodában töltött 3-4 év alatt. Hiszen a szemük láttára és a nevelésük hatására cseperednek a még szinte baba kiscsoportosok nagy iskolásokká. Hatalmas változáson mennek keresztül a gyerekek ebben az időszakban. Az 1-2 szavas mondatokból összetett mondatok alakulnak, az azonnali kielégülést felváltja a késleltetés, a gyakorló és funkciójáték szerepjátékká érik. Az önállóság rengeteget fejlődik az öltözködés, a mosdóhasználat, az étkezés terén. Az óvodai nevelés során fejlődik a rajzkészségük, a számfogalmuk, a mozgáskoordinációjuk, megismerkednek számtalan mesével, dallal, megtanulnak verseket, mondókákat. Megtapasztalják, milyen egy közösség tagjának lenni. Közben elmondják az óvó néniknek a legféltettebb titkaikat, félelmeiket, hogy mi történt otthon vagy a nagyinál.

Az óvodapedagógus ismeri a kisgyermek alvási szokásait, tudja, hogy simogatással alszik el vagy a fejére húzott takaróval csinál esti sötétséget. Ha sírva ébred, megvigasztalja, ha lassan ébred, még hagyja pihenni. A jó óvó néni tényleg ismeri a gyermeket. Ha adnánk a kezébe diagnosztikus eszközöket, a legkompetensebb személy lenne arra, hogy megmondja, érett-e már a gyermek az iskolára.  

Vannak olyan dolgok, amelyeket vizsgálunk, azonban önmaguktól, tanulás, tanítás nélkül nem alakulnak ki. Nem érettség kérdése, hogy tudja-e a személyi adatait, a hét napot, az évszakokat. Sokszor nem érettség kérdése az sem, hogy milyen ügyesen rajzol vagy számol. Egy megfelelő közegben történő játékos tanulás, fejlesztés, csoportfoglalkozás során tanulási folyamat eredményeként alakul ki ez a tudás. Így tehát az iskolai elvárások egy része nagyon is tanítható. Akkor miért érettségről beszélünk?

Véleményem szerint egy sokkal erősebb és hatékonyabb párbeszédre lenne szükség a szakemberek között, amelybe bele kellene vonni a szülőket is. Az óvodás gyerekek alapvető közege a játék. Ugyanakkor az óvodának és a családnak együttes feladata lenne a gyermeket felkészíteni az iskolára. Az első osztályban sokkal több szabadságra lenne szüksége a tanítóknak, hogy biztonságos és nyugodt átmenetet tudjanak biztosítani a kicsik számára.

Egy ideális iskolában sokkal rugalmasabb lenne a rendszer, ahol az első osztályosok (talán még a másodikosok is), akkor mennének szünetre, amikor a tanító néni úgy látja, hogy szükséges. Vagy ha olyan méretű tantermekben tanulnának, ahol lehetőség van átülni egy nagy meseszőnyegre, vagy pihenő sarkot, kuckót berendezni, ahol van elég hely arra, hogy valami mozgásos játékot játsszanak a tanítási óra keretében. Arra is szükség lenne, hogy egy kisgyerek, amikor már tényleg nagyon fáradt, akkor letehesse a fejét a padra, hogy 1-2 percet pihenhessen. Talán nagy segítség lenne, ha minden első osztályban pedagógiai asszisztens is jelen lenne, aki segítené a tanító munkáját és a gyerekek mindennapjait.

Egy ideális iskolában talán idősebb korban kezdenénk a tanulást.  A gyermeki érdeklődéshez közelebb álló, gondolkodni tanító tanterv lenne, kevesebb lexikai és sokkal több praktikus tudással. Talán lehetőséget adna arra, hogy 2 évfolyamos legyen az első osztály, ezáltal tényleg legyen ÁTMENET óvoda és iskola között.  Egy ideális iskolában több szabadsága lenne a tanítási nap megszervezésében az első és második évfolyamos tanítónak.

Mindez a legtöbb iskolában sajnos nem megvalósítható. S mivel a rendszer nem tud, vagy talán nem akar alkalmazkodni, így alkalmazkodjon a 6 – 7 éves kisgyerek, mert különben „éretlen” lesz az iskolára.

Jánosi Ágnes – Gyógypedagógus,

Tanulási Coach, Élménytréner

Hasonló cikkek